Adni jó!

Számomra a másoknak való adás bizonyos értelemben egyszerre volt nagyon könnyű és bizonyos élethelyzetekben meglehetősen göröngyös. Gyerekkoromban és még sokáig utána könnyűnek éltem meg, mert a személyiségemmel, a derűs hozzáállásommal, az ünnepi köszöntésekkel, a lelkesedésemmel természetesen áradt belőlem valami jó az emberek felé, amit egyáltalán nem vártam viszont, noha nagyon sokat kaptam az emberektől, nagyon sokféleképpen, amit igazán értékeltem. Aztán, ahogy az idő haladt előre, bizonyos helyzetekben csalódtam, amik nehezebbé tették azt, ahogy korábban jelen tudtam lenni az emberi kapcsolataimban, elvárások jelentek meg bennem, bizalmatlanság, és zavart éltem meg abban, hogyan tudjak újra pozitívan jelen lenni. Ekkor nem tudtam hogyan lehetek önmagam, hogyan van rám szükség és nekem mire van szükségem, vagyis hogyan tudok adni és egyúttal megkapni azt, amit a világtól kapni szeretnék.

Adni jelentheti azt, hogy figyelünk belülre magunkra, a bennünk levő énre, aki éli azt, amilyen állapotban van éppen. Ettől a külvilág számára igazak, önazonosak vagyunk, ezáltal az önazonosság érzése sugárzik belőlünk, ami másokat is késztet arra, hogy tudjanak önazonosak lenni.
Adni azt is jelenti, hogy a fáradtságunk, a nehéz érzéseink és belül levő zavar ellenére teszünk fizikailag másokért. Ekkor ez nem felétlenül könnyű, mégis maga a szándék, hogy adni akarunk, végül eljuttathat abba az örömteli állapotba, ahol ez könnyedén és termesztésen jön az érzéseink terén is. És itt beszélnék az alázatról is. Alázatot jelent úgy jelen lenni egy közösségben, hogy csak figyelünk, hogy mi hogyan lehetnénk pozitív hozzájárulás a számára, és ezt meg is tesszük mindenféle elvárás nélkül. Ebből az alázatból természetesen alakul ki bennünk a boldogsáság és magával hozza az adni tudást. Azonban előfordul az is, amikor aztán valami nehezen alakul, amikor nem vagyunk biztosak a dolgunkban, vagy nem tudjuk, hogy a közösség, amiben vagyunk valóban mennyire igaz és jó számunkra, akkor kénytelenek vagyunk ezt az érzést feldolgozni magunkban a tovább lepéshez. Ekkor visszavonulunk és átgondoljuk a dolgokat, majd amikor megszületnek bennük a válaszok, a helyzet megértése és a rálátás, újra áradhat belőlünk az odaadás és a szeretet már megújulva, érettebben, akár környeztet váltva. Az életünk során elő tud az is fordulni, hogy egy helyzetért másokat hibáztatunk, okolunk. Noha az adott helyzet tényleg lehet rossz, és tényleg lehet hibás a másik, végül is a saját érzéseinkkel kell megküzdenünk ez ügyben is a saját lelki békénk érdekében. Ez a belül zajló folyamat maga az adás újra, amiben függetlenül mások tetteitől és a helyzettől, ami kialakult, mi képesek vagyunk úgy jelen lenni, hogy látjuk, hogy ki miért felelős, azonban ezt bántó szándékkal nem hánytorgatjuk fel, nem akarjuk, hogy a másik változzon meg azonnal, azonban amikor szükséges felszólalunk, békében maradunk, tesszük a dolgunkat és várjuk, amíg minden érintett megérik a változásra. Tehát adni jó, és nemcsak jó, hanem az életünk során egy dinamikusan változó a személyiség érését követő folyamat. Mindenkinek csodálatos, adós-kapós napot kívánok!